A történet középpontjában Augusto Pinochet áll, aki nem halott, hanem egy megöregedett vámpír. Miután 250 évet élt ebben a világban, úgy döntött, hogy egyszer és mindenkorra meghal.
Nem tudom mit gondoljak erről az agymenésről, sírjak-e vagy nevessek. Talán chileinek kellene lennem, hogy elfogadható véleményt tudjak alkotni, de lehet akkor is csak dühösen legyintenék.
„Augusto Pinochet vámpír volt: chilei szíveket zabált, és teszi ezt a mai napig, ugyanis a látszat ellenére nem halt meg. A gróf (El Conde) rémmeséjével a leghíresebb kortárs chilei rendező, Pablo Larraín ijesztgeti nem csak a chileieket, hanem bárkit, aki olyan országban él, ahol elmaradt a valódi rendszerváltás.
A konzervatív politikusok gyermekeként született Pablo Larraín – angolszász kitérői, a Jackie és a Spencer kivételével – másfél évtizede Chile múltjával és jelenével néz szemben. Ha nem is direkten közéleti-politikai-történelmi kérdéseket vizsgál (mint a Neruda vagy A klub), akkor az események hátterét adja és a szereplők frusztrációinak, indulatainak forrása az ország nyugtalansága (Ema). A Tony Manero és a Santiago ’73 a Pinochet-diktatúrába kalauzol, a No pedig annak végét, az elnök leváltását lehetővé tévő kampányt mutatja be. A gróf azonban most azt állítja, valójában sosem szabadultunk meg Augusto Pinochettől. Hiszen él és virul.
Augusto Pinochet 1973 és 1990 között vezette Chilét egy katonai puccs után (a film premierje az 50. évforduló napjaiban van). A közel húsz év alatt nemcsak emberek ezrei tűntek el és haltak meg brutális kínzásokkal kísérve, hanem általánosságban is leépítették az emberi jogokat, beszűkítették a kultúrát, háttérbe szorították az ellenzéket. Pinochet felelősségrevonása azonban a Nóban látható demokratikus sikertörténete ellenére elmaradt, sőt, a katonatiszt később is kapott vezető pozíciót szenátorként. Nem mellesleg pedig gondoskodott saját és családja bőséges gazdagságáról is. Tolvaj és gyilkos – hangzik el A grófban is, amely
a Pinochet-örökség továbbélését szó szerint értelmezi, miközben azt is aláhúzza, hogy valódi szörnyeteg volt a 2006-ban elhunyt (?) diktátor.
A film szerint ugyanis Pinochet (Jaime Vadell) egy 250 éves vámpír, aki a francia forradalom alatt ismerte fel valódi énjét, azóta pedig a világot járja – a könnyű hatalomszerzés érdekében kötött ki az isten háta mögött, Chilében. Mikor megunta ezt az életet, eljátszotta a saját halálát, mostanság pedig azt fontolgatja, hogy tényleg meghaljon. Vannak azonban a környezetében, akik ezt nem akarják – öt gyermeke a gondosan elrejtett örökségre vágyik, a felesége (Gloria Münchmeyer) az örök életet jelentő harapásra, egy vámpírvadász apáca (Paula Luchsinger) pedig ezüstkaróval szolgáltatna igazságot a természetes halál helyett.
A-gróf
Larraínra eddig kevéssé volt jellemző a humor és az őrültség, A gróf azonban a horror mellett a szatíra eszközeit használja a velünk élő Pinochet rémtörténetéhez. A halhatatlan és kiirthatatlan diktátor denevérként repked az ország felett, hogy váratlanul lecsapjon és lecsapolja a gyanútlan chileiek vérét, megszerezze a szívüket. Larraín – aki ezúttal a forgatókönyvet is jegyzi gyakori alkotótársával, Guillermo Calderónnal – első ránézésre hasonlóan használja a metaforát, mint a Drakulics elvtárs, de A gróf közel sem olyan felszabadult szórakozás, mint Bodzsár Márk filmje. Bátrabb, hogy bevállalja: maga a diktátor is vámpír, illetve a múlt helyett a jelenben játszódik.
A gróf ezáltal komolyabbnak, valóságosabbnak és közelebbinek érződik a vérszipolyozás veszélye, miközben a nosztalgiafaktort is rövid úton kiiktatja.
Larraín filmje abban is továbbmegy, hogy a közelmúlt nemzeti történelmét meghatározó valós történelmi szereplőket karikíroz és aláz meg kíméletlenül – igaz, 2021-ben Pinochet özvegye is meghalt. Ezen a téren inkább a Sztálin halálát idéz a mű, a magyar filmtől ez a fajta szemtelenség és merészség is távol áll. További különbség, hogy a fekete humor ellenére A grófot ultrabrutális jelenetek fűszerezik (újra és újra dobogó emberi szíveket turmixolnak le, olykor lecsap a guillotin), a hatást csak a fekete-fehér képek stilizáltsága tompítja.
Pinochet hatása alól lehetetlen kivonni magunkat – üzeni a film elsősorban a vámpíadász apáca karakterén keresztül: a Dreyer-féle Jeanne d’Arcot idéző fiatal nőre ugyanis olyan erősen hat a vénséges szörnyeteg, hogy az már a munkáját is veszélyezteti. Ő ugyanis magát könyvelőnek kiadva az örökösödést igyekszik elrendezni, amihez meginterjúvolja a családtagokat, a diktátort és a nem kevésbé vérszomjas inasát (Alfredo Castro) is. A meglehetősen direkt kérdezz-felelek Pinochet bűneiről és a családtagok gonoszságáról, korlátoltságáról rántja le a leplet, ami eléggé pamflet-szerűvé teszi A grófot. Talán a chileiek számára nagyobb jelentősége van a szembenézésnek, a sokáig csak hangjával jelenlévő narrátor kilétének felfedése és belépése a történetbe azonban talán már számukra is túlzás.
Larraín ezáltal elvétette az arányokat, a meghökkentő alapötletet kissé szétfolyó megvalósítás követte, a vállalkozás súlya és a film mondanivalója pedig agyonnyomta a kreatív oldalt. A grófnak elévülhetetlen érdemei vannak a múlt feldolgozásában és alapgondolata (az elszámoltatás hiánya, a gonosz továbbélése) sok másik országban is megkongathatná a vészharangot. Ahhoz azonban, hogy igazán emlékezetes filmélmény legyen, frappánsabb, elegánsabb és talán viccesebb megközelítésre lett volna szükség.”
Nézhető!
Nem tudom mit gondoljak erről az agymenésről, sírjak-e vagy nevessek. Talán chileinek kellene lennem, hogy elfogadható véleményt tudjak alkotni, de lehet akkor is csak dühösen legyintenék.
„Augusto Pinochet vámpír volt: chilei szíveket zabált, és teszi ezt a mai napig, ugyanis a látszat ellenére nem halt meg. A gróf (El Conde) rémmeséjével a leghíresebb kortárs chilei rendező, Pablo Larraín ijesztgeti nem csak a chileieket, hanem bárkit, aki olyan országban él, ahol elmaradt a valódi rendszerváltás.
A konzervatív politikusok gyermekeként született Pablo Larraín – angolszász kitérői, a Jackie és a Spencer kivételével – másfél évtizede Chile múltjával és jelenével néz szemben. Ha nem is direkten közéleti-politikai-történelmi kérdéseket vizsgál (mint a Neruda vagy A klub), akkor az események hátterét adja és a szereplők frusztrációinak, indulatainak forrása az ország nyugtalansága (Ema). A Tony Manero és a Santiago ’73 a Pinochet-diktatúrába kalauzol, a No pedig annak végét, az elnök leváltását lehetővé tévő kampányt mutatja be. A gróf azonban most azt állítja, valójában sosem szabadultunk meg Augusto Pinochettől. Hiszen él és virul.
Augusto Pinochet 1973 és 1990 között vezette Chilét egy katonai puccs után (a film premierje az 50. évforduló napjaiban van). A közel húsz év alatt nemcsak emberek ezrei tűntek el és haltak meg brutális kínzásokkal kísérve, hanem általánosságban is leépítették az emberi jogokat, beszűkítették a kultúrát, háttérbe szorították az ellenzéket. Pinochet felelősségrevonása azonban a Nóban látható demokratikus sikertörténete ellenére elmaradt, sőt, a katonatiszt később is kapott vezető pozíciót szenátorként. Nem mellesleg pedig gondoskodott saját és családja bőséges gazdagságáról is. Tolvaj és gyilkos – hangzik el A grófban is, amely
a Pinochet-örökség továbbélését szó szerint értelmezi, miközben azt is aláhúzza, hogy valódi szörnyeteg volt a 2006-ban elhunyt (?) diktátor.
A film szerint ugyanis Pinochet (Jaime Vadell) egy 250 éves vámpír, aki a francia forradalom alatt ismerte fel valódi énjét, azóta pedig a világot járja – a könnyű hatalomszerzés érdekében kötött ki az isten háta mögött, Chilében. Mikor megunta ezt az életet, eljátszotta a saját halálát, mostanság pedig azt fontolgatja, hogy tényleg meghaljon. Vannak azonban a környezetében, akik ezt nem akarják – öt gyermeke a gondosan elrejtett örökségre vágyik, a felesége (Gloria Münchmeyer) az örök életet jelentő harapásra, egy vámpírvadász apáca (Paula Luchsinger) pedig ezüstkaróval szolgáltatna igazságot a természetes halál helyett.
A-gróf
Larraínra eddig kevéssé volt jellemző a humor és az őrültség, A gróf azonban a horror mellett a szatíra eszközeit használja a velünk élő Pinochet rémtörténetéhez. A halhatatlan és kiirthatatlan diktátor denevérként repked az ország felett, hogy váratlanul lecsapjon és lecsapolja a gyanútlan chileiek vérét, megszerezze a szívüket. Larraín – aki ezúttal a forgatókönyvet is jegyzi gyakori alkotótársával, Guillermo Calderónnal – első ránézésre hasonlóan használja a metaforát, mint a Drakulics elvtárs, de A gróf közel sem olyan felszabadult szórakozás, mint Bodzsár Márk filmje. Bátrabb, hogy bevállalja: maga a diktátor is vámpír, illetve a múlt helyett a jelenben játszódik.
A gróf ezáltal komolyabbnak, valóságosabbnak és közelebbinek érződik a vérszipolyozás veszélye, miközben a nosztalgiafaktort is rövid úton kiiktatja.
Larraín filmje abban is továbbmegy, hogy a közelmúlt nemzeti történelmét meghatározó valós történelmi szereplőket karikíroz és aláz meg kíméletlenül – igaz, 2021-ben Pinochet özvegye is meghalt. Ezen a téren inkább a Sztálin halálát idéz a mű, a magyar filmtől ez a fajta szemtelenség és merészség is távol áll. További különbség, hogy a fekete humor ellenére A grófot ultrabrutális jelenetek fűszerezik (újra és újra dobogó emberi szíveket turmixolnak le, olykor lecsap a guillotin), a hatást csak a fekete-fehér képek stilizáltsága tompítja.
Pinochet hatása alól lehetetlen kivonni magunkat – üzeni a film elsősorban a vámpíadász apáca karakterén keresztül: a Dreyer-féle Jeanne d’Arcot idéző fiatal nőre ugyanis olyan erősen hat a vénséges szörnyeteg, hogy az már a munkáját is veszélyezteti. Ő ugyanis magát könyvelőnek kiadva az örökösödést igyekszik elrendezni, amihez meginterjúvolja a családtagokat, a diktátort és a nem kevésbé vérszomjas inasát (Alfredo Castro) is. A meglehetősen direkt kérdezz-felelek Pinochet bűneiről és a családtagok gonoszságáról, korlátoltságáról rántja le a leplet, ami eléggé pamflet-szerűvé teszi A grófot. Talán a chileiek számára nagyobb jelentősége van a szembenézésnek, a sokáig csak hangjával jelenlévő narrátor kilétének felfedése és belépése a történetbe azonban talán már számukra is túlzás.
Larraín ezáltal elvétette az arányokat, a meghökkentő alapötletet kissé szétfolyó megvalósítás követte, a vállalkozás súlya és a film mondanivalója pedig agyonnyomta a kreatív oldalt. A grófnak elévülhetetlen érdemei vannak a múlt feldolgozásában és alapgondolata (az elszámoltatás hiánya, a gonosz továbbélése) sok másik országban is megkongathatná a vészharangot. Ahhoz azonban, hogy igazán emlékezetes filmélmény legyen, frappánsabb, elegánsabb és talán viccesebb megközelítésre lett volna szükség.”
Src: film()tekercs(dot)hu