A hosszúsági fok

A 18. században a hajósok csak úgy tudtak biztonsággal irányt tartani a tengeren, ha végig követtek egy partszakaszt. Így azonban nem lehetett eljutni Európából Amerikába. A nap, vagy a csillagok állásából már az ókortól fogva következtetni tudtak arra, mely szélességi foknál halad a hajó, de a hosszúsági fokot így nem lehetett megállapítani. Amikor 1707-ben a brit hadiflotta egyik remek hajója a sűrű ködben a Scilly-szigetek menti szikláknak csapódott és a flotta 2000 jó emberét veszítette el, mert a navigátorok nem tudták megállapítani a helyes irányt, a parlament úgy határozott, cselekedni kell. Díjat tűzött ki annak a tudósnak vagy hajósnak, aki kidolgozza a hosszúsági fok mérésére alkalmas szerkezetet. John Harrison, eredeti szakmáját tekintve asztalosmester, amúgy az órák megszállott kutatója, meggyőződéssel állította, hogy a megoldás az idő akkurátus mérésében rejlik: olyan órára van szükség tehát, amely a tengeren is mérni tudja a pontos időt. A korabeli tudósok azonban csakis a csillagászati navigációt tartották célravezetőnek. Harrison hatalmas munkával egy forradalmian új időmérő szerkezetet hozott létre, a tengeri kronométert, de a tudósok társadalma nem fogadta el az „asztalos” ideáját, az új szerkezet csak felkorbácsolta a kedélyeket. Több mint kétszáz évvel később, a háború miatt kiábrándult nyugalmazott tengerésztiszt, Rupert Gould úgy dönt felkutatja és helyreállítja Harrison csodálatos időmérő szerkezeteit. Még nem tudja, hogy ezáltal milyen különös és varázsos időutazásban lesz része…